Robert Nye könyvében a zsebóra az első számú oka annak, hogy Navarrai Margit udvarában megsütötték a lutheránusokat. Lássuk hát, mi is a története annak a kiegészítőnek, amely a vallásháborúk legendáriumainak is részét képzi.

Bár különböző időmérő eszközöket már az ókorból ismerünk, a kerekes óraszerkezetek felfedezése a 13. századi szerzetesrendekhez köthető. A legenda szerint a későbbi II. Szilveszter pápa alkotta meg az első kerekes órát. A kézileg megmunkált elemekből összerakott, mérete miatt a földön tárolt szerkezet nem rendelkezett mutatókkal: az idő teltét csengettyűk jelezték. A kezdeti konstrukciót nemsokára már a bonyolult felépítésű, hatalmas toronyórák követték, amelyek nem csak az időt mutatták, de valóságos látványosságszámba mentek: harangjátékokkal és mozgó bábfigurákkal nyűgözték le a nagyérdeműt.

A 15. század elején fedezték fel Burgundiában vagy Flandriában, hogy az óraművet nem csak súllyal, de rugóval is lehet hajtani. Ez lehetőséget teremtett a könnyebb súlyú órák előállítására, ami pedig egyenes következményként vonta maga után a hordozható órák rohamos elterjedését. A mai kor számára így elképzelhetetlen méretű változás állt be az időhöz való viszonyában: az ember mindig magánál tarthatta az időt mérő eszközt, tudatosabban uralva így az időt – de ez már egy másik eszmetörténeti fejtegetés tárgya.

Egyes források tévesen konkrét névhez is kötik a hordozható rugós órák prototípusának, a nürnbergi tojásnak a felfedezését: eszerint a 16. század első felében élt Peter Heinlein tudható ezen példányok megalkotójának. Az első máig megmaradt zsebórát Jó Péter, Burgundia hercege kapta ajándékba. A nürnbergi tojás elnevezés érzékletesen árulkodik a zsebórák tojásdad alakjáról, mindemellett az órák méretére utaló „orelein” azaz „órácska” etimológiailag is összecseng az „eierlein” azaz „kis tojás” szóval. Az óra tojás alakja szolgált kiindulási alapul Luther számára Robert Nye Faustjában leírt sztorija szerint egy zaftos poénhoz, ami Navarrai Margitból a lutheránusok vad utálatát váltotta ki. A kor zsebóráit azonban leggyakrabban kis négyszögletes dobozba illesztették. Egy felhúzással 40 órát is képes volt járni. A zsebóra elnevezést csak nagylelkűen alkalmazhatjuk rá, mivel – bár mérete a kor uralkodó típusaihoz, a toronyórákhoz képest aprónak számított – inkább külön erszénybe, mint egy ruhazsebbe fért bele, emellett súlya is jócskán meghaladta a ma is ismert változatokét.

A 15-16. század folyamán Európa-szerte virágzott az óragyártás, fő központjai Nürnberg és Augsburg, Franciaországban pedig Blois voltak. Az első időkben az óralapok nem jelezték a perceket és másodperceket, az időt negyedórányi pontossággal lehetett meghatározni. A perceket jelző számlap 1477 körül, a másodpercmutató pedig először egy 1560-ban készült zsebórán tűnik fel.

A 16-17. században egyre precízebb órák születtek az órásműhelyekben, a pontosság tökéletesítése azonban csak 1720-ban lépett új szintre a Graham-féle cilinderjárattal, amit egészen az 1950-es évekig használtak. A zsebóra nagy tárházát kínálta a dekorációnak, hiszen fedlapjának anyaga, a berakások, zománcozott tokok, vésések, az órakulcsok aprólékos kidolgozása és egyéb díszítmények használata számtalan kombinációt és lélegzetelállító végeredményeket tett lehetővé. Így – miképp az a ruházati kiegészítők sorsa szokott lenni – a társadalmi státusz jelzőjévé vált, pedig eredeti szerepe pont az idő birtoklásának demokratizálása lett volna. Így gyártásában is két fő irányvonalat figyelhetünk meg: egyrészről a luxus, az elegancia jelévé vált, másrészt azonban számos műhely szakosodott arra, hogy minél egyszerűbben és minél elérhetőbb áron állítsanak elő a közemberek számára is megszerezhető darabokat. A 19. századra közkeletűvé vált a mai formájában is ismert, kisméretű zsebóra – főképp a férfi viselet részeként. Általában láncra függesztették, amlenyek másik végét a ruhához rögzítették, ezzel megelőzve elvesztését és megkönnyítve elôvételét. Érdekes módon a tömegtermelésre való igényt az ipari forradalom egy másik nagy kulcseleme lendítette fel: a vasút megjelenésével szükségessé vált a meghatározott időpontokhoz való igazodás, amely érthető módon kedvezett a zsebóra-kereskedelemnek is.

Az órák felhúzásának mechanikus módját a 20. században váltotta fel az önfelhúzó órák típusa, melynek következtében a tulajdonosnak nem kellett többé a még idôben való felhúzással. Az egyre inkább elterjedő karórák – amelyek szintén a praktikum és a könnyebb használhatóság jegyében születtek – közben elkezdték kiszorítani a már vintage-nak értékelt zsebórákat a piacról, amelyek már egy letűnt kor letéteményeseinek számítottak.

Az ezredvég aztán a karórák sorsát is megpecsételni látszott: a rohamosan terjedő mobiltelefonok egyik legalapvetőbb funkciója az időjelzés – így érthető módon feleslegesnek tűnik minden egyéb eszköz, amely csupáncsak ezt hivatott mutatni. Ezzel egy időben ugyanakkor egy ellentétes irányú folyamat is beindult: az óra – és főképp a mechanikus óra – hangsúlyozottabban a társadalmi státusz jelzésére kezdett szolgálni. A tömegtermelés helyét pedig átvette az exkluzívabb, kisebb szériában és megbízhatóbb minőségben készült karóragyártás.

Összességében elmondhatjuk hát, hogy a zsebóra napjainkra teljesen felesleges tárggyá vált. Mobilunk bármikor megmutatja a pontos időt, így kizárólag a praktikumot szem előtt tartva semmi szükség a körülményesen elővehető és kevésbé megbízható zsebórákra. Ám épp felesleges volta teszi egyfajta fényűzés jelképévé egy olyan korban, amelyben az ergonómia és a sokoldalúság számítanak hívószónak: nem véletlen, hogy számos szubkultúra, köztük a steampunk és a gót, emelte be mindennapi kiegészítői közé.

(forrás: hg.hu)