A triciklit egy konkrétan meghatározható életszakasz kultikus tárgyaként tartják számon, amelynek egyetlen nagy riválisa a bébitaxi. De vajon ismerjük-e, mi a játszótéri fétistárgy háttere?

Elfelejtett tárgyaink témájú sorozatunk jelen darabja, a tricikli az utolsó biztos pont az anyaföldtől való elrugaszkodás tanulásában: onnantól már várja a gyermeket a két kerék és az egyensúlyozás. Egyúttal a sebesség mámorával ismerteti meg az arra fogékonyakat, akik átszellemült arccal, akadályokat nem ismerve tekernek rajta. De míg napjainkban a jármű fő célcsoportja a gyermekhad, addig születésekor merőben más funkció kielégítésére szolgált.

A tricikli első fennmaradt előképe egy mozgássérült német órásmester kezei közül származik, aki 1680-ban közlekedését megkönnyítendő készítette el saját maga számára. A 19. század közepén, a bicikli elterjedésével felmerült az igény egy stabilabb változatára – ezt pedig egy plusz kerék beillesztésével oldották meg. Így azok is bátran tekerhettek, akik nem tudtak biciklizni, illetve az idősebb korosztály számára is megoldást hozott, hisz kevésbé kellett eséstől tartaniuk. Ülése a nők számára is lehetővé tette, hogy az illem áthágása nélkül közlekedjenek vele: nem volt szükség a szoknya emelgetésére a váz átlépése és a szerkezet hajtása közben.

Az első tömeggyártott triciklik az 1860-as években jelentek meg, hatalmas népszerűségre szert téve. 1877-ben vezette be az angol James Starley a lánccal hajtott triciklit. 1888-ra már 120 féle modell közül lehetett választani Angliában, amelyeket húsz üzem állított elő. Míg a felnőttek számára készített triciklik fémből készültek, addig gyermek variánsaik legtöbbször favázzal rendelkeztek, és házilag barkácsolták őket. Az 1880-as évekre a gyermek triciklik a legtöbb amerikai háztartásban fellelhetőek lettek; ezzel egyidőben kezdődött el fémvázas verziójuk gyártása is. Ezek – eltérően a felnőttek által használt eszköztől – nem rendelkeztek fékkel.

A századfordulóra a triciklinek számos változata került piacra: némelyiknél elöl helyezkedett el a két kerék, másutt hátul, volt alacsony fekvésű, amelyet kényelmesen eldőlve lehetett pedálozni, illetve létezett a hölgyek körében népszerű tandem is, amelynél az üléseket egymás mellé, illetve mögé állították. A triciklik designjára nem fektettek nagy hangsúlyt, így külsőre meglehetősen hasonlóan néztek ki.

Bármily kevéssé is tartja számon a köztudat számos egyéb találmánya mellett, de a motoros tricikli megalkotása is Csonka János nevéhez köthető. Ezeket tarthatjuk az első dokumentált magyar gyártmányú gépjárművekként számon, amelyeket 1900-ban készített a Magyar Posta számára. Vázukhoz az akkortájt még világviszonylatban is ritkaságnak számító alumíniumot használtak.

Az 1920-as években a triciklik megjelenésén nyomot hagyott az art deco, sőt néha híres dizájnerek is közreműködtek megtervezésükben. A tricikli közkedveltségét jelzi, hogy ekkortájt, 1929-ben alakult meg a Tricycle Association (Tricikli Szövetség) is, melynek fő tevékenységei közé a triciklis túrák és versenyek szervezése tartozott. Ezidőtájt terjedtek el a motorhajtású triciklik is, amelyek a motor és az autó között jelentettek átmenetet.

A negyvenes évektől a tricikli népszerűsége a nyugati világban rohamosan csökkent. Ebben nagy szerepet játszott, hogy a biciklihez képest csak komótosabb közlekedést tett lehetővé, és jóval súlyosabb volt. Mindehhez egy érdekes adalék is járult: a század elejétől kezdve a biciklizés a női egyenjogúságot hirdette, hiszen használója elvetette a bevett ruhaviseleti és viselkedési normákat – elegendő felidézni a Sörgyári capriccio legendás jelenetét, amikor a főszereplő nő először kerékpározik ki térd fölé érő szoknyában és rövid hajjal a főtérre. A tricikli a század közepére visszaszorult a gyermekek és az idősek járművévé.

Mindeközben Ázsiában, főleg a nagy populációjú területeken egyre inkább felfele ívelt a karrierje. Kis helyigényű és olcsó közlekedési eszközként, akárcsak fürgébb testvére, a bicikli, egyre elterjedtebbé vált. Kihasználták a két hátsó kerék közötti teret is, amely kiválóan hasznosítható teherhordásra: így született meg a riksa modernkori változata, amely egyaránt alkalmas személy- és áruhordásra. A rakodóterület, illetve az ülés fölé ponyvát húztak, hogy a hordozottat védjék az esőtől és az erős napfénytől.

A kilencvenes évektől Európa és az USA is átvette a riksát, mint környezetbarát szállítási eszközt. Nagyvárosokban számtalanszor láthatunk taxiként vagy ételkihordó járműként szolgáló tricikli-raksit. Itthon sokáig legfeljebb a fagyiárus hűtődobozzal felszerelt triciklijével találkozhattunk ilyen funkcióban, az elmúlt években egyre több helyen láthatunk riksát: akár taxiként, akár az ambient média közkedvelt elemeként. A gyerektriciklik terén jobban állunk: Magyarországon hosszú évek óta ez számít a legnagyobb példányszámban eladott járműnek. A tíz főt számláló, mátyásföldi Moto-Plast Bt., amely 18 éve szabadalmaztatta az általuk mai napig forgalmazott modelleket, évente több tízezer darabot exportál külföldre.

A tricikli népszerűségét jelzi, hogy a Google is ilyen járművel készíti a Street View-t olyan köztereken, ahová autóval nem lehet behajtani: sétálóutcákon, parkokban; így stabilabb képet lehet nyerni, mint a kézben vitt vagy biciklire szerelt kamerákkal. Míg a környezettudatosság jegyében egyre több teret követelnek maguknak a kerékpárosok, a tricikli is visszakerül talán lassan a fő áramba; főleg ha egy másik kibontakozó mozgalom, a critical mass és a slow movement kereszteződéséből születő, a fixisekkel szemben a lassú, ráérős biciklizést hirdető slow bike tűzi a zászlajára.

(forrás: hg.hu)