A szalonbéli hölgyek csábításhoz használt kelléke vagy liturgikus tárgy? A legyező hosszú története során figyelemreméltó karriert futott be, napjainkra azonban mégis kikopott a közhasználatból. Újabb relikvia elfelejtett tárgyaink kincsestárából.

A legyező kialakulása

A fennmaradt művészeti emlékek tanúsága szerint ősidők óta használnak legyezőt hűsítésre és a tűz élesztésére. Legegyszerűbb megoldásnak erre a lótusz- és pálmalevél kínálkozott, melynek formájától a legyező azóta sem rugaszkodott el túlságosan. Már egyiptomi és perzsa ábrázolásokon találkozhatunk urukat legyezgető szolgákkal; ezen eszközök tollból, szőrből vagy levélből készültek.

A ma ismeretes összehajtható legyező őse először a 2. századi Kínában tűnt fel: a merev papírt bambusz vagy fa keret fogta közre. Ezt a megoldást fejlesztették tovább a japánok, akik – a legendás japán ergonómia jegyében – az összehajtható, és így praktikusabban hordozható-tárolható verzióval álltak elő. Az összehajtogatott változat a 8. században terjedt el, majd jutott el kínai közvetítéssel az európai világba. Olyan nagy sikerre tett szert, hogy egy időben ez vált a legkeresettebb japán exporttermékké Kínába, és az európai piacon is magáénak tudhatta az egyik első japán exportcikk tiszteletreméltó státuszát.

A japán legyező szára birtokosának rangjától függően bambuszból, szantálfából vagy csontból készült, erre feszítették rá a finom díszítésű, merevített papírt. A drágább legyezőket művészek festették; a dekoráció révén lakberendezési dísztárgyként is kezdték használni.

A legyező a japán kultúrának fontos elemévé lépett elő: szerepet kapott a társadalmi érintkezés, az etikett terén is. Kifejezhették vele a jókívánságokat, tiszteletet, és felbukkan a komplex szimbólumrendszerű hagyományos japán színházi táncoknál is. Típusa, alapanyagai, sőt a fa merevítőlapok száma jelezték tulajdonosának társadalmi hovatartozását, az udvari öltözetnek szerves részét alkotta.

Európai diadalmenet

A feljegyzések szerint Európában is viszonylag korán feltűnt az összehajtható legyező, a VI. században élt Theodolinda longobárd királyné is bírt eggyel. Tömeges elterjedését azonban a középkori kereskedelem nagy katalizátorainak, a keresztes lovagoknak köszönhette, akik a 13-14. század folyamán hozták keletről. Később pedig már portugál kereskedők terítették a Kínából, illetve Japánból származó legyezőt az európai piacon.

Ettől fogva a nemesasszonyok közkedvelt kiegészítőjévé vált, amelyet szalaggal kötöttek össze, és rögzítették a csuklón vagy az övön. Merevítője teknős- vagy elefántcsontból, fából készült, a papírt azonban a textil váltotta fel. Vert csipke, hímzett selyem, finom és drága anyagok legyezték az arisztokrata hölgyek arcát. A 17. századtól a fényűzés egyik eszköze lett, arannyal futtatták, ritka kelmékbôl készítették. Érdemes megjegyezni, hogy Európában a legyező kizárólag mint a női kelléktár része terjedt el. A nők viszont kiaknázták a benne rejlő lehetőségeket: már nem csupán frissítésre használták, de bevetették flörtölési-ismerkedési arzenáljuk elemeként is. Külön szótára született a legyezőhasználatnak, amelynek útmutatóit betartva a kiválasztott tudtára adhatjuk, hogy szabadok vagyunk a következő táncra, vagy hogy szívünk már más felé repes.

Legyező és liturgia

Érdekes, hogy míg a legyező a szalonokban is konstans népszerűségnek örvendett, addig egy ezzel párhuzamos pályán is szimbolikus szerepet öltött. Liturgikus használatát feltehetőleg Szíriából vettük át. A középkorban a flabellum nevű legyezővel űzték el az oltáron lévő kenyérről és borról a legyeket. Az 1962-65-ös II. Vatikáni Zsinatig a pápa egyik jelvénye a pávatollból készült legyező volt.

A legyező ma

Mondhatnánk, hogy az elektronika korában a legyező elvesztette alapvető funkcióját, és ennek köszönhető eltűnése a köznapokból, ez azonban csak részlegesen fedné a valóságot. Hiszen az utcán, légkondicionáló nélküli buszon vagy helyiségben bizony manapság is nagy hasznát vennénk, mit több: a mediterrán országokban ma is sokszor találkozhatunk vele. Valószínűleg inkább annak a folyamatnak lehet szenvedő alanya, ami a divatelemek fel- és leszállóágát irányítja: egy-egy elem hihetetlen népszerűségnek örvend pár éven vagy évtizeden keresztül, majd ugyanilyen lendülettel divatjamúlttá, viselôje számára kínossá válhat. Más, eredetileg kizárólag praktikuma miatt viselt tárgy történetében megfigyelhető ugyanezeknek a hullámhegyeknek és -völgyeknek az ismétlődése – gondoljunk csak például az utóbbi évek slágerdarabjára, a gumicsizmára. Hogy a legyező sem tűnt el teljesen a divat süllyesztőjében, azt jelzi a tény, hogy a Louis Vuitton is előállt nemrég egy szériával.

A legyező finom, mai szemmel kissé túl komplikált flörtölési jelrendszere azonban a múlté. Bár manapság számos kellék áll a rendelkezésünkre, hogy szándékainkat a másik fél tudomására adjuk, ezekhez nem fűződik olyan bevett kommunikációs mód, mint a legyezőhöz. Talán az utóbbi években divatbajött, direktségükben döbbenetes világító karszalagok és pólók, amelyek viselőjük magánéleti státuszát és a konkrét estére vonatkozó aspirációit hivatottak jelezni, kiváló szimbólumai annak, hogy milyen utat járt be a flörtölés története az utóbbi évszázadokban.

(forrás: hg.hu)