Az elfeledett tárgyakról szóló sorozatunk első tagja a szamovárt járja körül. Számos magyar háztartásban a szamovár a mai napig megtalálható - akár a lakás díszeként, akár a padláson porosodva. De vajon hányan tudnánk beüzemelni? Egyáltalán: tudjuk-e pontosan, mire is való?

A szamovár fogalma a köztudatban szervesen összefonódott az orosz teázási hagyományokkal. Napjainkban általában teafőző eszközként ismerik, holott eredeti funkciója a vízforralás; a felforralt vizet pedig természetszerűleg bármihez felhasználták. A teázás, mint köré épült rituálé csak késôbb alakult ki.

A szamovár szó az orosz cамо- („maga”) és вар- („főz”) szavak összetételébôl alakult ki, jelentése: magától forral. A szerkezet valóban egy hordozható tűzhelyhez hasonlatos: a középső részbe rejtett fűtőcsőbe töltik a szenet (illetve orosz vidékeken a fenyőtobozt, amitől különleges zamatot nyer a teavíz), illetve az eköré épült tartályba a forralandó vizet. A szamovárt egy teáskannatartó koronázza, amelyre a külön edényben elkészített teasûrítményt helyezik, hogy a szamovár gőzölje, illetve melegen tartsa. Ezt a teasűrítményt öntötték fel aztán a forró vízzel, illetve a legváltozatosabb módon ízesítették.

Formája rendkívül változatos lehet: a gömbölyű, hordó vagy henger alakúaktól az urna alakúig bezárólag. A klasszikus szamovár külseje gazdagon kimunkált, sôt gyakorta zománcdíszítést is kapott. Mérete az egyliterestől akár a négyszáz literesig terjedhetett.

A szamovár közvetlen előképének tekinthető, ugyancsak teavíz forralására használt szbitennyik Ázsiából eredeztethető. A szbitennyiket vízforralásra használták, majd az előállított forró vízzel öntötték fel a sűrű teafőzetet. A szbitennyik erősen hasonlít a tibeti rakszangra („forró edény”, rézből készített, gazdagon díszített vízforraló alkalmatosság). Ugyancsak a keleti eredetet erôsíti a szbitennyikhez, majd a szamovárhoz használt teáspohárkészlet, amely a török ivópoharakkal rokon, fémfoglalat által körülölelt üvegpohár.

Az elsô szamovárt a legenda szerint Fjodor Liszicin tulai fegyvermester készítette el 1750-ben. Tula az orosz birodalom fegyverközpontjának számított, és Liszicin mester állítólag kikapcsolódás gyanánt, szabadidejében kezdett két fiával egy pacifistább, konkrétan egy vízforraló eszköz kikísérletezésébe. Az elsô műhely alapítása azonban már dokumentált: Liszicin mester alapította 1778-ban alapította meg Tulában szamovárkészítő üzemét. A szamovár rövid idôn belül nagy népszerűségre tett szert, és gombamód szaporodtak el a műhelyek. Ezek jórészt családi vállalkozások voltak, ahol a technika apáról fiúra hagyományozódott.

Az 1830-as évekre Tula már a szamovárgyártás fellegváraként aposztrofálhatta önmagát. Vezető szerepe a 19. század második felében sem csökkent, amikor Moszkvában és Szentpéterváron is felütötték fejüket a vetélytársak. Csehov nevéhez köthető egy, a mai napig felbukkanó szólás is a szamovárral kapcsolatban: a „Tulába szamovárt vinni”, ami nagyjából a „Dunába vizet hordani” kifejezésnek felel meg.

Széntől az elektromosságig

A szamovár a 19. századra hihetetlen népszerűségre tett szert. Minden orosz családban megtalálható volt, még a szegényebb portákon is. Központi helyet kapott a házban; mivel egész nap működhetett, meleget sugárzó robosztus alakja egyfajta állandóságot képviselt. A teafogyasztás többórányi rituáléja – a japán teaszertartásokhoz hasonlóan - alkalmat adott az együttlétre. Közösségformáló erejét az is jól mutatja, hogy a tökéletesen kitisztított, csillogó szamovár a házigazda vendégszeretetét jelképezte.

A huszadik század elején több kísérletet tettek technológiai újításokra: szén helyett petróleummal, kerozinnal töltötték meg. Ezek a típusok nem váltak igazán népszerűvé, egyrészt zavaró szaguk, másrészt a fokozott robbanásveszély miatt.

A sztálinista éra alatt a szamovárok külseje és felépítése – a többi iparművészeti, lakberendezési tárgyhoz hasonlósan – jelentősen leegyszerűsödött. A kis műhelyek megszűntek, illetve gyárakba olvadtak be, amik közül a legjelentősebbnek a tulai Shtamp gyár számított.

A következő nagy fordulatot az elektromos szamovár 1956-os megjelenése hozta. Használata jóval egyszerűbb volt, a széncsövet egy fűtőszál helyettesítette, így elég volt az áramra csatlakoztatni. A háztartásokban és vendéglátóipari egységekben hamar kiszorította a széntüzelésűt, egyedül a vasúti társaságok ragaszkodtak a hagyományos metódushoz, akiknél addigra bevett szokássá vált a luxuskocsik végében elhelyezett szamovár.

Fejünk fölött elrepül

A nyugati világban a szamovár alakja az orosz egzotikummal és vadromantikával fonódott össze. Ezt az 1980-as moszkvai olimpián ki is használták a szuvenírárusok, az Oroszország szimbólumává váló szamovárból hihetetlen mennyiségben adtak el a világ minden tájáról áramló látogatóknak. A rárakódott romantikus réteget az USÁ-ba vándorolt szláv és iráni bevándorlók is erôsítették, akik magukkal vitték szamovárjukat az Újvilágba is.

Az elektromos szamovár a keleti blokkban nagy kuriózumnak számított, sokáig nehezen lehetett hozzájutni. Sok magyar háztartásban mégis a mai napig megtalálható – igaz, használaton kívül, dísztárgyként.

Hazánkban azonban a romantikus képzettárításokon túl még egy asszociációs réteg rakódik a szamovár alakjára: bizonyára sokan fel tudják idézni a dada nagymesterének, Kassák Lajosnak legendás verszáró sorait: „én KASSÁK LAJOS vagyok/ s fejünk fölött elröpül a nikkel szamovár.” A szólássá vált sor az idők során a magyar értelmiségi köztudatba égett, mint a szürrealizmus lobogtatnivaló hazai produktuma.

Szamovár, a dédnagynéni

Míg tehát a széntüzelésû szamovár inkább romantikus felhangot kapott, addig elektromos variánsa inkább a szocreál nosztalgiájának rekvizítuma. Ez utóbbi tulajdonképpen egy köztes evolúciós állomás a manapság elterjedt vízforraló felé. Mondhatni, a puritán design-t képviselő vízforralóknak egy grandiőzebb kidolgozású felmenője – akár egy csipkés-fodros ruhákba öltözött dédnagynéni.

Ám ha a vízforralás kérdése jócskán leegyszerűsödni látszik is, érdemes elgondolkodni azon a jelenségen, amely pont azt példázza, hogy az Y-generációnak is szüksége van hétköznapi, a kétkezi tevékenységet sem nélkülöző szertartásokra. Pár éve indult hódító útjára hazánkban a vízipipázás mint közösségi tevékenység, amely használatának módját tekintve meglehetôsen közel áll a szamovárral való teázás rítusához. Gondoljunk akár a meggyújtás lépéseire, amely társadalmunkban a manuális tevékenykedésnek ugyanazt az elementáris élvezetét okozhatja, mint a horgászat, vagy horribile dictu a kézzel írás. A ráérős pöfékelés pedig az idő nagyvonalú kezelésének ugyanazzal a boldogságával tölt el, mint a közös teázások. Lehet, hogy a klasszikus, széntüzelésű szamovár karrierje eséllyel támadhatna fel az alternatív szcénában?

(forrás: hg.hu)