A sparheltről e sorok írójának is csak homályos gyerekkori emlékei ugranak be; sőt meg kell vallania, a németes csengésű és számára ezért titokzatosnak tűnő elnevezés miatt is sokáig bizalmatlanul viseltetett iránta. Ám ez aligha nem egyedi jelenség: mióta a sparhelt eltűnt a konyhákból, valószínűleg kevesen tudnánk konkrétan meghatározni mibenlétét, bár képét legtöbben fel tudjuk idézni magunkban.

Elfelejtett tárgyainkról szóló sorozatunk második részének témája, a sparhelt neve valóban nem túl távoli német felmenőkkel rendelkezik: a német „sparherd” (takarékos/spórolós tűzhely) szó kissé torzított átvétele. Etimológiailag közös a tűzhely egy másik közkeletű elnevezésével, a spórral. A sparhelt a mai gáz- vagy villanytűzhely őse: zárt tűzterű építmény, aminek falát eredetileg vályogból vagy nyerstéglából, néhol részben csempéből rakták. Ezek formájára született később a vaslemezből készült sparhelt, majd a gyárilag előállított, zománcozott borítású tűzhely, amely a hetvenes évekig a legtöbb háztartásban meg lehetett találni.

A sparhelt gyakorta tartalmazott vízüstöt, amely a víz felmelegítésére szolgált, tetejét pedig szintén vaslemez fedte. A főzőlapnak az a része volt a legmelegebb, ami alatt a tűz égett, ezen lehetett forralni; kissé a kályhacső felé húzva az edényt kisebb hőfokon főzhettek. Ha viszont az edényt félrehúzták a főzőlap szélére, a kályhacsőhöz közel, az onnan áradó hő pont arra volt elég, hogy melegen tartsa az ételt. Így több étel is készülhetett egyidőben: egyszerre forrhatott a víz, és rotyoghatott a lekvár. A kályhacsőre szerelhető háromlyukas dob révén még több meleget lehetett megőrizni, mivel így a hő nem távozott el olyan hamar a kéményen. A főzésre szolgáló vaslapot vasporral tisztították; ez a mindennapi rituálé később a sparhelt köré fonódott nosztalgiának is szerves elemévé vált.

A 19. századi konyhákban még mindennapos szabadkéményes tűzhellyel szemben a sparheltnek nagy előnye volt, hogy elvezette a füstöt, így a lakás sokkal tisztább levegőjű maradt. Fával tüzelték, de egyfajta háztáji szemétégetőként is funkcionált: minden égethető felesleges tárgy itt végezte. Tüzelési módja amúgy az egyik vonása, amely miatt manapság megint egyre nagyobb népszerűségnek kezd örvendeni: azon alkalmakra ugyanis, amikor az ember szeretne hagyományosabb módon tüzet csiholni, és rajta ételt konstruálni, a fatüzelés jóval környezetbarátabb módnak bizonyul, mint a szén. A rajta készült ételnek is más ízt kölcsönöz, amit általában a fával való tüzelés, illetve a „füstös” készítési módnak tulajdonítanak, de ez valószínűleg inkább az eltérő hőeloszlásnak köszönhető: az edényt nem csak alulról éri a hő, hanem szinte körülöleli.

A sparhelt nem csak sütés-főzésre szolgált: a belőle áramló hő a helyiség fűtését is lehetővé tette. Ennek következtében a 19. század végétôl sok helyen a lakószobákba is beépítették, így gyakorta megspórolták a kemence felfűtését. Ez több kellemetlen következménnyel is járt: egyrészt ezáltal összemosódott a konyha és a lakóhelyiség funkciója, másrészt a főzésnél keletkezett gőz nyirkossá is tette a szobákat. A sparhelt sokoldalúságát jelzi, hogy a főzőlap levételével akár a helyiség megvilágítására is szolgálhatott.

A meginduló gázfeltárások után néhol gázt vezettek a sparheltbe (hazánkban főként a Mezőségben terjedt el ez a megoldás) – innen már csak egy lépés a manapság ismert gáztűzhely megjelenése.

Napjainkban sparhelt ugyancsak annak a folyamatnak esett áldozatul, amely a praktikusabb, a kor igényeihez jobban igazodó variánsok kifejlesztésével kiszorítja a régebbi változatot a köztudatból. Alajkának elhomályosulását ugyancsak jól jelképezi az a közösségi oldal, amelyre véletlenül bukkantam az interneten: a legnagyobb kanadai magyar közösségi oldalon, a www.canadahun.com portálon a „Ha emlékszel ezekre, akkor már öreg vagy” elnevezésű fórumon a sparhelt kiemelt szerephez jutott a nosztalgia tárgyaként.

És ha már nosztalgia: egyre többen teszik a konyha – leginkább a nyaraló konyhájának - szerves részévé, akár felújítva, akár elektromos formában. Kültéri használata is egyre elterjedtebb, bár ilyenkor érdemes tető alá helyezni, hogy jobban átvészelje az időjárás viszontagságait. Skanzenekben is gyakorta felbukkan, nosztalgiára hívószóként akár a fiatalabb generációk számára is. A retróhullám egyik potenciális sztárjaként tekinthetünk tehát rá, amely nemcsak díszítő funkcióval bírhat a lakáson belül. Jó példa erre az egyik népszerű budapesti teázó, a CD Fű is, ahol a használatban lévő sparhelt szolgál a helyiség felfűtésére is.

(forrás: hg.hu)