Kedves olvasónk és kommentelőnk, aki Kokas nicknéven osztja meg velünk bölcsességét most billentyűzetet ragadott és egy korábban tett felelőtlen ígéretének tett eleget. Hiánypótló cikkét bátran ajánlom a nyájas olvasóközönség számára. Íme olvassátok! Üdv, Zig Zag

Kinek-kinek mi jut eszébe Finnországról, nekem a vodka, szauna, salmiakki szentháromságon kívül még ezermillió dolog, de a finn identitástudat egyik legjelentősebb darabja ezek mellett mégsem a télapó, hanem egy erőd Helsinki partjainál. Ez pedig a Suomenlinna, aminek felkeresése minden finn kisiskolás kötelező programja legalább egyszer (a Fazer csokigyár mellett, ahol ingyenes és korlátlan a fogyasztás).

A szigetcsoport meglátogatása egyszerre hadi emléktúra és városnézés, alkalmas piknikezésre és még strand is van, de erről majd a helyén. A finnek nem high-tech nemzetként élték le az újkort, hanem jellemzően a svédek által elnyomott, legalábbis megszállt halászó, kissé primitív népként. Legalábbis ők ezt így mondják. Mármint a finnek, és ezt egyesek ott annyira komolyan gondolják, hogy jobbos-öntudatos honfi(nn)ként alkalomadtán svédeket vernek. Tény azonban, hogy amíg nem kezdtek el erődöt építeni azon a négy nevesincs szigeten, Helsinki csak egy halászfalu volt. De szerencsére jött egy öntudatos nő (itt balra látható) I. Erzsébet néven Oroszországban, aki uralkodásának jó húsz évét úgy kezdte, hogy némi területet lecsípett az akkori svéd királyi birtokokból. De akkoriban a svédek sem Nils Holgerssont rajzolták még a pénzeikre, meg is bízták Augustin Ehrensvärdot, hogy tegyen rendet a vizeken és a partokon.

A derék Augustin meg már akkor tudta, hogy a népet nem hülyére kell dolgoztatni, a svédek például a Volvo kamionokat is robotkarokkal beforgatják a munkások keze ügyébe, nehogy nekik meg kelljen erőltetni magukat. El is telt életének utolsó 25 éve a szigetek kiépítésével, cserébe kapott egy ilyen szép emlékművet (lásd itt lent), amit maga III Gusztáv svéd király tervezett 1772-ben. Augustin meg cserébe épített egy akkora szárazdokkot, mint addig sem sokan, és ahonnét aztán kicsit megverik az oroszokat, de nem nagyon, mert 1808-ban minden oroszoknak első Sándora úgy lealázza a negyedik svéd Gusztávot, hogy le is váltják a svéd királyt izibe.

Ezt olyan lelkesedéssel tették, hogy még a parlament is megszavazta, a volt királyt elpaterolták Németországba, ahol évekkel később aztán elvált, de mindez annyiban érdekes csak, hogy lássuk, máshol milyen civilizáltan is zajlanak a történelmi folyamatok.

De egy kicsit vissza még az ezt megelőző svéd-orosz háborúra, ami Suomenlinna – akkoriban Sveaborg – első nagy próbája volt. Elsősorban pedig a hajógyártási kapacitásé, amiben egy Fredrik Henrik af Chapman nevű derék svéd jeleskedett, kifejlesztve a helyi igényeknek megfelelő alacsony merülésű fregattot.

Egy svéd-orosz háborút mind az angolok, mind a hollandok, de még a poroszok is örömmel néztek volna, hisz az oroszok épp jókat akcióztak a törököknél, szóval megbízták a svéd királyi opera szabóját, hogy  szabjon már pár orosz uniformist.

Bár mindenki úgy tudja, hogy a másik gonosz nőszemély, II Nagy Katalin gonosz katonái voltak azok a lövöldözők, a casus belli adottá vált, még ha bűzlött is, mint az erjesztett hering. 1790 június 21-én egy elég tetemes pofonba futottak bele a derék svédek Vyborg öblében, de második felvonásként a nekilendülő orosz flotta – még 50 kilométerre voltak az akkor már nagyjából brutális erejű szigetektől – kapott akkora maflást Kotka városa előtt, hogy II Katalin cárnő adta a másikat.

Ezt a csatát a benne résztvevő hajók száma alapján a világ legnagyobb tengeri csatája címen Svensksund helyszínnel tartják nyilván. 1808-ig nem is erőltették a derék viking-leszármazottakat, igaz, akkor már más a cár. Ekkora Sveaborg, a korabeli bulvárlapok által csak észak Gibraltárjaként emlegetve, bevehetetlen erődként élt a köztudatban.

Ezt az oroszok vagy nem tudták, vagy a katonai disciplína azt mondta az egyszerű matróznak, hogy márpedig rommá kell lőni azt a nyavalyás csillagerődöt, ágyústól, svédestől-finnestől.

Nem tiltakozott ott senki, lőtték két hónapig Suomenlinnát, amibe több orosz matróz halt bele, mint helyi védő. Nem véletlen, hogy a korabeli építészeti csúcstechnikával a borzalmasan kemény sziklatalapzaton 30 évbe telt felépíteni. De messze még az a kor, amikor Lordi Eurovíziós dalfesztivált nyer, (képünkön) így egy-két orosznak eszébe jutott, hogy ugyan hívatni kéne már a finn parancsnokot, végül is olyan népről van szó, ami szereti a vodkát.

Carl-Olof Constedt becsületes, később aztán becstelen, nevű úriember volt ez a parancsnok, és mindmáig senki nm tudja, miért adta fel a szigeteket. Szerintem vodka volt, mert a fickó nem nyitott svájci bankszámlát, viszont az emberei meg nem lincselték meg, több mint tíz évet élt még. Meg hát a király is túlélte a balhét, egy szerény észak-német száműzetéssel. Kultúra, vodka, szauna.

Carl-Olof amúgy mindmáig elég rossz hírben áll arrafele, de egyesek szerint igaza volt, talán ezért nem lincselték meg. Mindenesetre az orosz birodalom majd hét évszázad svéd iga alól felszabadította Finnország népét. Testvéreink ők, nem? 

Egyébként a finn jobbosok nem vernek oroszokat. Mert az oroszok nem utaznak Finnországba, jegyzik meg a józanabb beállítottságú salmiakkievők.

Salmiakki – az alapanyaga ammónia és sósav reakciójának eredménye. Egyszerű molekula, medvecukorka-ízű. Egyesek (nem finnek) szerint borzalmas ízű, mások (finnek) szerint az élet alapvető sava-bors.

Egyébként az orosz időszakban vált Helsinki a fővárossá, mármint a finn tartomány fővárosává, sőt az a jelen pillanatban is működő legrégebbi  finn sörfőzdét is itt alapították meg.

Az oroszok tették ezt, 1818-ban, bizonyára mert tudták, hog a sok vodka nem vezet semmi jóra. Időközben a rossz hangzású Sveaborgot átkeresztelték Viaporira, hogy feledtessék azt a csúnya svéd rémuralmat. Aztán eljött a krími háború, és az angol-francia társaság úgy gondolta, hogy jó-jó ez a csetepaté itt délen, de azért északon is be lehetne fűteni az oroszoknak.

Nosza, kapták magukat és 47 óra alatt (nem, a források szinte sosem két napot, hanem 47 órát említenek) rommá lőtték az erődöt. Ekkorra a kényelmes oroszok annyira hagyták elavulni a védműveket, hogy egyetlen ágyújuk sem érte el az angol hajókat. Kínos. De sör legalább volt. És időközben elkészült a világ egyetlen temploma, ami egyben világítótorony is. Az angoloknak viszont ennyi elég is volt, nem vették be a szigetet, nem szabadították fel Finnországot. Jött azonban egy másik orosz, II. Sándor, aki modernizálta az erődöt, de sok öröme nem volt benne, mert 1906-ban majdnem kitört itt az orosz forradalom.

De ezt még leverték, sőt, felkészülve az első világháborúra még egyszer bővítették a védműveket, hogy Szentpétervárt meg tudják védeni tengeri úton. Végül is sikerült, mondhatnánk, Szentpétervárt sosem vették be tengeren.

Hálából vagy sem, az orosz forradalom alatt, után vagy miatt a szigeteket nem tartották meg az immár elvtársak, és visszaadták az immár szabad Finnországnak, akik ennek örömére rögtön be is rendezték börtönnek a finn kommunisták számára. (Mindig is imádtam a finneket a maguk csendes, lakonikus világlátásukért).

Azt azért hozzáteszik , hogy a szigetek ezen felhasználása volt a legkegyetlenebb, legborzalmasabb dolog. Pontos számot nehéz találni, bár azt hiszem, bármely fogoly, aki Szibériába került, szíves-örömest felcserélte volna helyét ezzel, de biztos elfogult vagyok.

1918-ban átkeresztelik végre Suomenlinnává, a Finn kastéllyá. Megmarad hadi támaszpontnak, repülőgépeket, motoros szánokat is gyártanak itt, majd felkészítették úgy-ahogy a második világháborúra, és a világítótorony-templom hagymakupolás tornyait jelzésértékűen lebontják. 1973 óta civil terület, bár haditengerészeti akadémia van itt.

És hogy milyen érzés itt sétálni? Mint egy békés álomországban, egy óriás keblén, ami hűen őrzi a polgárok álmát, legalábbis a templom körüli régi hajóágyúk, a part menti még mindig valósnak tűnő világháborús ütegek mind ezt súgják. Komp jár át a kikötőből, sima helyi tömegközlekedés, előtte érdemes a piacot meglátogatni füstölt rénszarvashúsért és minden másért, amit Finnország nyújtani tud a nem túl népes turistaseregnek. Suomenlinna ma Helsinki egy kerülete van bolt, iskola, és egy civilek által nem használt alagút köti össze a szárazfölddel, vész esetén a mentő például itt jár.

De a Királyok kapujánál megy el a komp Stockholm és Tallin fele is, és a 9 emeletes tengerjáró monstrumok mellett nem csak mi, hanem az erőd is eltörpül, mutatva azt, hogy bizonyos értelemben milyen elavult már az, ahol sétálunk. Van strandja is a szigeteknek, kemény két méter széles. De nem is pálmafákat keres az idelátogató, hanem pazar kilátást, ágyúkat, behatárolhatatlan fegyvereket és életérzést. Októberben jártam itt, akkor sajnos csak egy múzeum volt nyitva, ez a szigetek történetével foglalkozott, volt benn kétfejű sas, és élvezetes történelmi-doku.

Elvileg van játékmúzeum is, de vagy kisebb mint a strand, vagy egy bunkerben van, viszont a hadi múzeumot megtaláltam, jó nagy lakat alatt. Annyira azért nem vészes a hiánya, kárpótol Suomenlinna skanzen-jellege,  ágyúk, alagutak szabadon megtapogathatók, járni-kelni lehet a történelemben.

Esztétikum iránt fogékonyak pedig hajóágyúkból és hajóláncból készült kerítést is találhatnak.

Had- és rendvédelem-história, kicsit másképp (lemil.blog.hu)

Összeálltunk páran, hogy kipróbáljuk: lehet-e szórakoztatóan, ugyanakkor informatívan foglalkozni rendvédelem-történeti, valamint katonahistóriai témákkal.