Bevezetés, általános földrajzi kép

Magyarország Európa területének 0,9%-a, ennek ellenére ez a 93036 km²-nyi terület rendkívül változatos és bonyolult felépítésű.

Magyarország legfontosabb nagyszerkezeti vonala a Közép-magyarországi főszerkezeti vonal, amely délnyugati-északkeleti irányban metszi ketté az országot. A lemeztektonika elméletének térhódításával elfogadottnak tekinthető, hogy a szerkezeti vonal egy transzfotm vető, amely mentén a kréta-paleogén-alsómiocén folyamán két különböző történetű, genetikájú szerkezeti egység csúszott egymás mellé az Eurázsiai-hegységrendszer térrövidüléses mozgásai során. A Közép-magyarországi főszerkezeti vonaltól délkeletre a Tiszai, északnyugatra pedig a Magyar középhegységi (Pelsói, vagy Dunai) nagyszerkezeti egység van jelenleg.

E szerkezeti egységek ópaleozóos történetéről keveset tudunk. Az viszont egyértelműen tisztázott, hogy a perm-mezozóos fejlődéstörténetük a Tethys ősóceán többszöri kinyílásához, ill. bezáródásához kapcsolódik.

A Magyar-középhegységi nagyszerkezeti egység nagy vastagságú mezozóos üledékei – kőzettani hasonlóság alapján – a Déli-Alpokkal és a Külső Dinaridákkal mutatnak szoros rokonságot, így azokkal azonos ősföldrajzi környezetben, feltehetően a Thetys délebbi – esetleg Afrika peremi–területein keletkeztek, és később csúsztak mai helyükre.

A Magyar-középhegységi nagyszerkezeti egység keleti részét a Gömör-Borsodi szerkezeti egység alkotja. A Borsodi szerkezeti egységet az Uppony-szendrői típusú paleozoikum és a Bükk és felszín alatti folytatása adja.

A BÜKK

A Bükk a Mátraerdő (Északi-középhegység) magyarországi részének legnagyobb átlagmagasságú tagja. Nagy-fennsíkja 900m, ezen belül 11 valamivel 950 méter fölé emelkedő bércet, tetőt, ormot hordoz. Mai, főként karsztos vonásokat hordozó arculata a harmadidőszak utolsó negyedében, mintegy 8-10 millió éve kezdett kialakulni. Mivel élettelen és élő természeti kincseit tekintve az ország rendkívül figyelemreméltó területe, 1977-től nemzeti park.

Etimológia

A hegység neve a 17. századig vezethető vissza. Bél Mátyás remek országleírásában (Notitia Hungariae Novae Historico Geographiaca) már „mons Bikke” alakban szerepel, ami vagy a hegység terjedelmes bükköseire utal, vagy a bércszerű magaslatot jelölő „bik” szóból származik. (Bikk-bérc, Róna-, Pirító-, Bánya-, Odvas- bükk, Andó-bik)

Földtörténet

A Bükk alaphegységi kőzetei a késő karbon és a középső júra között a Tethys észak-afrikai szegélyén keletkeztek.

A csaknem 160 millió évig tartó, szinte folyamatos üledékképződés során főleg meszes és agyagos, kisebb mértékben dolomit- és homokkőrétegek rakódtak le. Közéjük a középső és a felső triászban riolitok (kvarcporfírokra), andezitek (porfiritek) és bazaltok (diabázok), valamint ezek piroklasztitjai – a kráterből a gázkitörések folyamanyaként kisodort kisméretű, vagy vulkáni hamuval kevert láva és vulkáni törmelékösszlet – , a júrában pedig gabbrók települtek. A juráig a hegység üledékgyűjtő volt az óceán peremén. A jura végén az óceán bezárult, és az egymásra csúszó ellentétes szegélyek közé az egykori óceáni kéreg maradványai csípődtek. Pl: A Szarvaskő előtti nagy kanyarnál találgató offiolit (szárazföldön megtalálható „fosszilis” óceánfenék lemezdarab) párnalávái jól megfigyelhetők, mind az út mellett, mind fenn a várnál.

A jura üledékek tehát a belső óceán szubdukciójához (asztenoszférába nyomulás) és a szegélyek egymásra tolódásához kapcsolódnak, és alapvetően törmelékesek.

A hegység szerkezetét létrehozó mozgások a késő jura és a kora eocén közt leginkább két szakaszban zajlottak le.

1. szakasz: a Bükk alsó elvékonyodott kontinentális rétegsorára egy óceáni eredetű takarósor (Szarvaskői-egység) tolódott. redős, pikkelyes szerkezet kialakulása. Agyagüledékek palává metamorfizálódása.

2. szakasz: A korai paleogén során a hegység kiemelkedett és lepusztult.

A mintegy 50 millió éve előrenyomuló tenger üledékeinek nyomait, a hullámverési kavicsot megtalálhatjuk Kazincbarcika közvetlen közelében a „sípálya” felé vivő túristaúton. A Jószerencsét út és a Tardona-patak kereszteződésének közelében lévő suvadás tengeri homokjában osztrigapadok fosszilliáit találhatjuk. (az osztrigákon különleges bioeróziós nyomokat találhatunk ektoparazitákotól).

A hegységet hordozó lemeztöredék kb. 20-25millió éve érkezett jelenlegi helyére. A redőzöttség, feltolódás még markánsabban kiütközött a hegység kőzetanyagaiban. A Upponyi-Szendrői paleozoos összlet rátolódott. További erózió indult. 300-500m magasságban ma is megtalálhatók a tengeri színlők.

Az alsó miocén végén a belső kárpáti magmatizmus tevékenysége a hegység területéhez ért. A hegységet, riolit-riodácit tűzárkő (ignimbrit) takaró borította. Ennek maradványai megtalálhatók a Tardonai-dombság (Kbarcika Rózsadombon felmenő út földútban való folytatása), valamint a Bükkalja (Eger Tihaméri riolittufa bányák, Bogács, Cserépfalu, Cserépváralja, Tartd stb.)

Cserépfalu, Cserépváralja között a hegylábfelszín nagyon jól megfigyelhető.

A Pannon-tó késő miocén üledékeit is nagy vastagságban találjuk a hegység déli peremén.

Radiometrikus vizsgálatok alapján arra lehet következtetni, hogy a hegység fő tömege mintegy 2 millió éve jelentős emelkedésbe kezdett. Az emelkedés aszimmetrikus voltát bizonyítja A Bán-völgy utolsó 5 km-e, a Tardona-patak barcikai völgyszakasza, az Alacska-patak  Harica-patak eltérő lejtésű völgyoldalai.

A negyedidőszakot az emelkedési és a nyugalmi időszakok váltakozása jellemezte. Ezzel esett egybe a klíma hűvösödése és szárazodása. A karsztvízszint mélységének növekedése a felszíni vízfolyások víznyelőkön keresztüli mélybe fejeződését eredményezte. Ezen folyamat eredményeként lehet megfigyelni a Bükk-fennsík közelében az év nagy részben száraz, töbörsoros völgyeket.

A Bükk-hát  a Bán-völgyre ereszkedik, felszínüket homokos-agyagos-barnaszenes tengeri üledékek fedik. Kőzetfelépítésének megfelelően formakincsét számos helyen jellemzik terjedelmes lejtőcsuszamlások (suvadások). Pl.: arlói, kazincbarcikai, sajólászlófalvai stb..

Jelmagyarázat:

f: fluviális képződmény (alluvium) /folyóvízi hordalék/

fp: teraszképződmény

^mC: felső-carbon /mályinkai formáció/

A cikket a hegység további óidei fejlődésének geológiai, sztratigráfiai jellemzésével folytatom hamarosan.

Gólya Zoltán

Felhasznált irodalom:

Baráz Csaba (szerk.): A Bükki Nemzeti Park; Eger, 2002

Martonné Erdős Katalin: Magyarország természeti földrajza; Debrecen, 1997

Fülöp József: Magyarország geológiája Paleozoikum II.; Budapest, 1994

Karátson Dávid (szerk.): Magyarország földje ; Budapest 1997.

Pelikán Pál: A Bükk hegység földtani térképe 1:100 000; Magyar Állami Földtani Intézet; Budapest 2002

Forrás: Gólya Zoltán - Perem Sziklamászó Egyesület

A Bükk-hegység

földtani fejlődéstörténete

A Bükk-hegység - jóllehet legmagasabb csúcsa nem éri el az 1000 métert - Magyarország legnagyobb átlagmagasságú hegysége. Nagy részét tengeri üledékes eredetű kőzetek építik fel (mészkő, agyagpala, homokkő). Ezek a legidősebb kőzetei a paleozoikum végén, a karbon és a perm folyamán ülepedtek sekélytengeri környezetben, melyek a hegység ÉNy-i peremén találhatók meg (szilvásváradi agyagpala, szentléleki homokkő, nagyvisnyói mészkő). Ezt követően a mezozoikumban szintén sekélytengeri, illetve nyílttengeri üledékek képződtek. A triász során mintegy 3500 m összvastagságú karbonátos összlet keletkezett, mely a teljes triászt átfogja. Az ekkor képződött karbonátos rétegek alkotják a Bükk-hegység központi tömegét (hámori dolomit, fehérkői mészkő, bükkfennsíki mészkő). A hegység triász időszaki üledékei kőzetanyaguk, ősmaradványaik alapján nem a Kárpátok, hanem a Dinaridák és a Dél Alpok kőzeteivel mutatnak rokonságot, azokkal egy tengeri ősföldrajzi környezetben keletkeztek. A Bükk jelenlegi helyzetébe a Közép Magyarországi Eltolódási Öv mentén a paleogénben végbemenő többszáz km-es vízszintes elmozdulást követően került.
A júra során a hegység területe feltehetően mélyebbre süllyedt. Itt ülepedett kőzet pl. a mélytengeri eredetű kisgyőri aleurolitpala. A triász folyamán végbement tenger alatti vulkánosság következtében jöttek létre a Lillafüred és Hármaskút között megtalálható porfiroid kőzetek, a júrában pedig a szarvaskői ultrabázitok.
Ezt követően a krétában a hegységet felépítő kőzettömeg 3-7 km mélyre süllyedt, ahol alacsony fokú átalakuláson ment keresztül. Ezzel párhuzamosan a kőzetanyag erősen meggyűrődött, pikkelyek és redők kialakulása következett be. A kréta végén a hegység - kiemelkedése következtében - szárazulattá vált, s felszíne az eocén alatt trópusi környezetben tönkfelszínné alakult. A Bükk legmagasabb bércei ennek az egységes sík felszínnek a maradványai.
A harmad-, negyedidőszak során a Bükk-hegység többlépcsős kiemelkedésen/süllyedésen ment keresztül. Ezalatt tengeri és szárazföldi üledékképződési környezetek váltották egymást. Ennek eredménye pl. a kisgyőri eocén mészkő. A miocénben képződött agyagos kőzetek nagy része a Bükk fennsíkról a pliocén/pleisztocénben lepusztult az alapkőzetről, a miocén vulkánosság riolittufájával együtt.
A Bükk-hegység végleges magasságát a pleisztocénben érte el.

A Bükk-hegység karsztja

A Nagy-fennsíkot főleg tiszta, gyakorlatilag szennyeződésmentes, jól karsztosodó mészkő építi fel. Ennek köszönhetően a Bükk Magyarország egyik legjelentősebb karszthegysége. Területén jelenleg több mint 850 barlang található, köztük az ország legmélyebb barlangja (István-lápai-barlang, 250 m), és számos olyan barlang, melyből ősemberleletek kerültek elő.
A karsztosodás első nyomai feltehetően az utolsó teljes tengerelöntés előtti (középső miocén) időből származnak. A transzgresszió következtében vastag agyagos kavicsos üledék fedte be a hegységet, ezért az intenzív karsztosodás az üledék elvékonyodásáig szünetelt. Ekkor (az alsó-pliocénben) kezdődött el a ma is jól megfigyelhető karsztosodás. A mára inaktivizálódott víznyelő és forrásbarlangok többségének fejlődése ebben az időben indult meg. A jelenleg aktív, vizet vezető üregek kialakulásának ideje a pleisztocénre tehető, s fejlődésük ma is tart.
A hegység nagy barlangsűrűsége az alkotó kőzet bonyolult törésrendszerének köszönhető. A felszínre hulló csapadék az erős tektonizmus következtében gyakorlatilag bárhol képes elszivárogni, s az esetek többségében meghatározó jelentőségű vető, repedés hiánya miatt hosszabb, nagy szelvényű járatok kialakulása nem túl gyakori. A nagy barlangsűrűség így viszonylag kis járathosszakat eredményez, s a barlangok önállóak, ritkán alkotnak egy rendszert. Ennek ellenére 1993-ban miskolci barlangkutatók megteremtették az első barlang-összeköttetést a Bükk-hegységben (Szepesi-Láner-barlangrendszer).
A Bükk fennsíkon elnyelődő csapadékvizek a hegylábaknál bővizű karsztforrásokban látnak ismét napvilágot. Ezek foglalása révén közel félmillió ember jut ivóvízhez.
A Bükkben három idegenforgalmi barlang található: a lillafüredi Anna-mésztufa- és az István-cseppkőbarlang, illetve a hévizes eredetű Miskolctapolcai-tavasbarlang (Barlangfürdő).

Ferenczy Gergely, 1994. 03. 10.

Felhasznált irodalom:

Hevesi Attila: A Bükk-hegység karsztja
Juhász Árpád: Évmilliók emlékei
Pelikán Pál: Adatok a Bükk-hegység felszíni karsztfejlődéséhez
Sásdi László: A Bükk-hegység paleokarsztjára vonatkozó megfigyelések