Az itt bemutatott túrák alapos felkészültséget igényelnek! Nem csak erőnlétileg, hanem kerékpár kezelési tudásban is. Leginkább 130-170mm-t mozgó könnyű össztelós gépekkel érdemes nekivágni, mert ezzel élvezetes is lesz a tekerés. Mindenképpen minimum 25L-es zsákkal érdemes nekiindulni, hiszen a néha 3000m-es magasság, és a változatos időjárású magashegységek okozhatnak meglepetéseket, ezért esőruhát, kaját, legalább két pótbelsőt és szerszámokat érdemes magaddal vinni, de a fényképezőgépet is felelőtlenség lenne otthon hagyni. Akkor hát, jó tervezgetést!

1.-Bocchetta Di Pedenoletto: Ez a túra egy első világháborús katonai útvonalon vezet, a Stilfser Joch Nemzeti Parkban. Annak idején nem a táj szépségéért, és nem a turisták járták ezt a hegyet, hanem az egymás ellen harcoló katonák. Minden esetre igen jó erőben lehettek ezen a környéken teljes menetfelszereléssel mászkálva. Az útvonal legmagasabb pontja 2790m, mely a névadó hegycsúcs, de előtte fel kell mászni a 2502m magas Umbrailpass hágóra is. Napsütéses idő esetén érdemes dupla adag vizet magaddal vinni, mert a forró kövek csak úgy ontják magukból a hőséget, és főleg mászás közben nagyon hamar elfogy 2 liter folyadék a camelbakből. Néhány szakaszát kivéve átlagos technikai tudással is bejárható, azonban a jó erőnlét, és a monotonitástűrés nem árt. Lefelé figyelj a sebességedre, mert a sóderes, köves úton hamar előkerül egy bukfenc, és sérülten tovább ereszkedni nem a nap szenzációja lesz. Látnivalókban is bővelkedik az út, mint pl. a kőből épült világháborús őrtorony, a Lago Di Cancano hatalmas vízfelülete, és a gigantikus gát.

2.-Eisjöchl:

A hágóutak királyának is nevezik, hiszen az Alpok egyik legmagasabb bringázható útvonala, és egyben a legnehezebb is. Sokan kétnaposra tervezik az utat, hiszen 95km-en nem kevesebb, mint 2660m szintkülönbséget tartalmaz CSAK FÖLFELÉ, és ezek után élvezni a lejtmenetet fáradtan dekoncentráltan már nem a legegészségesebb dolog, és veszélyes is tud lenni, hiszen egy kanyar benézése akár 100m-es zuhanással is véget érhet. Legmagasabb pontja 2825m-en fekszik, ahol szintén érezhető a ritkább levegő hatása, és hamar kialakulhat egy havazás, vagy vihar is, ezért érdemes meleg ruhákkal is készülni az útra. Aki nem élversenyző, az vegye kényelmesre a tempót, mert ekkora szintkülönbség nagyon hamar elszívja az energiát, és akkor oda a szépsége a túrának. Az útvonal főleg a vége felé durván technikás, ezért kiváló bringakezelési tudást kíván. Azonban látnivalókban is bővelkedik, hiszen magassága miatt csodálatos kilátás nyílik a környező hegyekre. Jó kondiban lévőknek 11 óra alatt teljesíthető a táv. A freeridereknek érdemes kétnaposra tervezni, hiszen a csúcson lévő Stettiner Hütte-ben lehet aludni, és másnap felejthetetlen DH fog várni rájuk, ami még kipihenten is idegőrlő lesz. Ide nem lesz hiábavaló 200mm-nyi rugóút, bár egy 17 kilós bringával ember legyen a talpán, aki felteker.

3.- Tremalzo: Azt hiszem ezt az utat minden montisnak meg kell tennie egyszer életében.

Egyes fórumok szerint ez a hegyikerékpárosok Kába köve. A szívemhez közel álló Garda tó partjáról indul az út, és egy gyönyörű szerpentinen kanyarog fel a Ledro tóhoz. Több alagúton is keresztül kell tekerni, melyben nincsen világítás, ezért célszerű lámpát vinni, vagy óvatosan közlekedni, ugyanis a legtöbb erre tekergő bringás ugyancsak vakon tapogatózva gurul lefelé. A hétvégi bringásoknak már a túra tóig tartó része is elegendő szépséget, és nehézséget tartalmaz, és hát a kemény mászás után szívesen lógatja a megfáradt bringás a lábát a tó nem annyira meleg vizébe. A kemény mag innen támadhatja az 1750m magas Tremalzo hágót, ami a tó partjáról látható gerincen vezet végig. A csúcspont után Pregasina felé visszatérve szintén látványhalmazban lesz részük, hiszen az egész Garda tó fekszik 800m-rel lejjebb. A 70km-es táv 1700m szintkülönbséget tartalmaz. A sikeres nap után érdemes egy fagyi kelyhet legyűrni a Riva-ban található Flora fagyizóban! Ez lesz a hab a tortán.

4.-Hundstein Trail:

Az egynyomú singletrack ösvények fanatikusainak ajánlott túra, melynek legmagasabb pontja 2117m magas, és a legnagyobb része szűk, meredek, technikás ösvényeken vezet, melynek egyik oldalán szakadék, a másikon sziklafal. Az európai bringás kalauz fekete, azaz a legkeményebb kategóriába sorolja be, ami nem is meglepő. A nehézségért azonban kárpótol a látvány, mely a Hohe Tauern vidék legnagyobb részét lefedi a csúcsról, és az ezt követő downhill szakasz. Ha nincsen hosszú rugóutas bringád, akkor inkább a mérsékelt tempó, és a maximális figyelem ajánlott, mert egy kis hiba is végzetes lehet a csúcs alatti szakaszokon. Tárcsafék nélkül nem lesz túl élvezetes azoknak sem, akik nem a száguldás szerelmesei. A túra hossza mindössze 35km, de ez alatt 1400m szintkülönbséget kell mászni, és az utolsó 20% igazán technikás egynyomú ösvény.

5.-Monte Altissimo: Ideális túra családosoknak.

A hegycsúcs ugyanis megközelíthető országúton is, bár a szintemelkedés így is 2000m! Az aszfalt minősége miatt akár országútival is megmászható, de az igazi kihívás montival feltekerni a csúcsra. Az út nagy része árnyas erdős területen vezet, így nagy melegben is könnyedén fel lehet tekerni. Út közben egy helyen kristálytiszta, hideg vizű forrás áll a megfáradt riderek rendelkezésére, és ugyanitt padokkal, és asztallal kiépített pihenőhelyet is találhatsz. Kell is az energia, hiszen a kemény hegymenet ezután fog majd következni. A kopár hegytetőtől csak a legkeményebb mag fogja tovább tekerni a bringát, mert az út elég technikásba vált át, de tolni azért kényelmesen lehet, ha nem lenne elég az erőnléted. Lefelé érdemes az ösvényt választani, hiszen itthon nehéz olyan helyet találni, ahol két kilométert lehet vertikálisan ereszkedni. Sajnos a Bike Festival idején, május elején még ritkán lehet hó nélkül megúszni a hegy tetejét, de a látvány mindenért kárpótol. Most pont az ellentétes oldalról látható a tó, mint a Tremalzo túra során. Ha terepen ereszkedsz vissza Torboléba, akkor legyél ott a szeren a downhill minden apró trükkjéből, hiszen az út nagy része ökölnyi, és fej nagyságú kövekből áll, továbbá a meredekség miatt a tempó sem lesz alacsony. Kopott fékbetéttel nem érdemes belevágni, ez tapasztalat.

6.-Wildkogel trail:

A Hohe Tauern hegyvidék egyik csúcsa a Wildkogel, ahol az élelmes osztrákok rájöttek, hogy nem csak a téli szezont lehet kihasználni, hanem a nyár is hatalmas bevételeket hozhat, ha megnyitják a környéket a bringások előtt. Ezen utak egyik legszebbje, és legnehezebbje a Wildkogel csúcsára vezető út, mely megfelelő kihívást jelent a túrázóktól a freeriderekig, mindenkinek. Ugyanis nem csak az Alpokban megszokott sóderes úton lehet feljutni a tetőre, ahol egy bringásbarát menedékház is van, hanem egynyomú ösvényeket is találhatsz, méghozzá különböző nehézségben. Ezeket a legcélszerűbb a lejtmenetre tartogatni, ugyanis a bringások többsége is ezt teszi, ami váratlan meglepetéseket okozhat. A csúcsról páratlan látvány nyílik a 3666 méter magas Grossvenedigerre.

7.- Colle Sommeiller: Az Alpok legmagasabb bringázható hágója, mely Franciaország területén fekszik, tehát nem túl olcsó eljutni odáig, de ha megteheted, ne hagyd ki.

Itt is vár rád 2000m szintkülönbség, természetesen fölfelé, és nem csak a fáradtságtól, és a ritka levegőtől fogod úgy érezni, hogy a Marson jársz, hanem a holdbéli sziklás táj, és a hihetetlen színű tó látványától is. Bardonecchiából indulva kezdődik a kaland, és jó kondiban lévők 4 óra alatt már a csúcson is lehetnek. Először a Rochemolles nevű pár házból álló „települést” fogod elérni 1993m magasan, ahol érdemes megállni kicsit a tó partján fotózgatni és pihenni, mivel innen még 1000m szintkülönbséget kell leküzdened. Útközben megpihenhetsz még a Rifugio Scarfiottiban, ahol érdemes enni és inni, mert nem csak a mászás, hanem az ereszkedés is rengeteg energiát fog felemészteni. Ha megcsináltad az utat, akkor elmondhatod magadról, hogy azon kevesek közé tartozol hazánkban, akik föltették már a kereküket a csúcsra! Persze ehhez le kell küzdeni 26km-t, és átlagosan 6-14% körüli meredekségű emelkedőket.

Nekem annak idején, Karlovitz Kristóf, alias „Pupu” írásai hozták meg a kedvet ahhoz, hogy ne csak versenyeken próbáljak bizonyítani, hanem az Alpok, és a Dolomitok emelkedőin is. Egy cross country verseny teljesítése legalább akkora felkészültséget igényel, mint egy 3000m-es hegycsúcs fényképezővel, kajával és ruhával megrakott hátizsákkal való abszolválása. Akkoriban Pupuék főleg a Dolomitok világháborúkban is használt „harci” útjait járták be, és már akkor is lenyűgözött az olasz Alpok köves kopár hegyeinek szépsége. Elismerem, a fenyvesekkel tarkított alpesi utak is gyönyörűek, de én valahogy jobban kedvelem a sziklás kihívásokat. A következőkben bemutatott utak többsége is ezeken a tájakon vezet, ami megköveteli a biztos bringakezelést. Ez azonban ne rettentsen el senkit attól, hogy egy nyaralás alkalmával ilyen környékre tervezze az utat.

1.-Bocchetta Di Forcola: (Olaszország)

Aki a kopárságot és a történelmi emlékeket kedveli, annak fokozottan ajánlott ez az út, mely a mesés Lago Di Cancano-tól indul. Ezen az úton a Val Mora völgy hágója fogja a legnagyobb erőkifejtést jelenteni, a maga 2200m-es magasságával. Az út felfelé és lefelé is hegymászó kifejezéssel élve „kitett”, tehát az egyensúlyérzék javallott és nem árt, ha tériszonya sincsen senkinek sem a csapatból. Mivel ez az út az olasz-svájci határon vezet, a csúcsról kiváló kilátás fog nyílni az Ortler 3900m-es, többnyire havas csúcsára. Ha felérve erős a fáradtság, akkor érdemes kiadós pihenőt beiktatni, már amennyiben a szeszélyes magashegyi időjárás engedi, mert a lejtmenet szépségét kár lenne végigszenvedni! Köves, sóderes szerpentinen lehet leereszkedni a hágóról, ahol nehéz eldönteni, hogy a minden kanyar után más szépségét mutató hegyeket fotózza a bringás, vagy inkább koncentráljon az egy kilométeres vertikális downhillre. Uli Stanciu híres „singletrail” útikalauza *****-al jelzi a nehézséget. Térképnek a „Nationalpark Stilfserjoch”-ot érdemes beszerezni, vagy letölteni a netről a GPS-tracket.
Info: www.stelviobike.it

2-Passo San Nicolo: (Olaszország)
Az érdekesség kedvéért ismét egy hágótúra, bár nehéz is az Alpokban úgy bringázni, hogy legalább egy hágó ne legyen benne.J Ez az út azoknak ajánlott, akik vagy nem szeretik a kopár köves hegyek látványát, vagy sokadik túrájukon valami változatos terepet szeretnének. A San Nicolo-n mindenből lesz egy kicsi. Zöld alpesi legelők, gyönyörű vízesések, egynyomú technikás ösvények, és ahogy a képen is látszik, néha még a hó sem meglepetés, de hát 2000m felett egy hirtelen lehűlést követő hóesés hamar kialakul. Mivel ez a környék a Marmolada csoport tagja, aránylag sűrűn látogatott a turisták által, ezért lefelé nem árt résen lenni. Bár egyre több a bringás ezeken az „extrém” helyeken, azért még a felvonókhoz szokott gyalog meglepett arcot tud vágni, ha bringás csapatba botlik, mondjuk pont 2340m magasan a semmi tetején, a San Nicolo menedékháznál. Itt érdemes kiélni a fotós vágyakat, és egy kiadós ebéd is jól jöhet, mert bár nem túl nehéz lejtők jönnek, azért a Dolomitokban mindig fokozottan kell figyelni.
Info: www.trentino.it

3-Pfunderer Joch: (Olaszország)Ahogy azt az Alpok német nyelvterületű részein meg lehet szokni a „Joch”-okra vezető út sosem lazasággal van kikövezve. Nincsen ez másként egy királykategóriás montis hegycsúccsal sem. A csúcs nem kevesebb, mint 2568m magasan fekszik, bár ehhez a völgyből „mindössze” 1200m szintet kell mászni. Azt viszont a maximális pulzusunk közelében, legalább is azoknak, akik nem élsportolók… Érdemes körútként nekivágni a hegynek, bár így 78km-t és 2380m szintkülönbséget lehet összegyűjteni. A germán bringások jellemzően kétnaposra szokták tervezni az utat, de aki lenyomott már gond nélkül mondjuk egy Garda hosszút, annak nem lesz problémája ennek a teljesítésével sem.

Wiesenből Saletto felé érdemes elindulni. Az út több kis olasz falut is érint, ahol nyoma sincsen a 21. századi kapkodásnak és globalizációnak. Talán ezért is érnek meg hosszabb kort az itáliai hegyi emberek? Nincs is jobb, mint egy kis friss kenyér, kakaó és kecskesajt valamelyik útba eső kisboltból. Errefelé a hipermarket szó nem létezik! Maga a hegycsúcs 1200m szintje úgy képzelhető el, hogy 500m szintet meredek, de sóderes turistaúton kell megtenni, majd a fekete leves a következő 700m, mely szűk egynyomú, de nem igazán technikás, ellenben kitartást és jó erőnlétet kívánó ösvény. Az utolsó pár tíz métert csak a triálos lelkületű bringások fogják a nyeregben ülve kitekerni, de a fáradtságot kárpótolni fogja a látvány, ami csúcson fogad, már ha az időjárás is úgy akarja. A lejtmenet egy kis gleccsermaradékról indul, ha még el nem olvadt azóta, és bringától függően a csikicsukis ösvényen, vagy pedig 170mm-es rugóút fölött egyenesen toronyiránt halad. A tempóra az utóbbi esetben jobb lesz vigyázni, mert a hatalmas völgyben nem érezni annyira a tempót, csak amikor már túl gyorsan közeledik egy vízmosás. A lejtőzés közben érdemes egy sörre vagy üdítőre beugrani a Weitenbergalm fogadóba, melyet 1953-ban építettek újjá a háború után. Aki kétnaposra tervezi az utat, az itt is tud éjszakázni és másnap kipihenten folytatni az utat. Mikor a hegyi utak véget érnek, jön a levezető 30km, mely a hazánkban ismeretlen szélességű és minőségű kerékpárúton halad, és többször keresztezi a Brenner hágóhoz vezető A22-es autópályát, persze csak virtuálisan. Aki már itthon szeretné böngészni a térképet, annak a Tobacco Nr.37 és 38-as az ajánlott, de a legjobb a webről letölteni a GPS tracket, már ha van hozzá készüléked.
Info: www.alpen-biken.de

4-Portjoch: (Olaszország)

Az eddigi legekhez képest nem túl magasan 2110m-en, az olasz-osztrák határon fekszik a Portjoch csúcsa. Nem is ezért került a látókörömbe, hanem a világháborús hadiútjai, a páratlan kilátás és fotózási lehetőségek miatt. A Stubaier Alpen az egyik legszebb környék Ausztriában, már ha lehet egyáltalán különbséget tenni a különböző alpesi tartományok között. A túra hossza nem túl vészes, hiszen mindössze 27km, de ezalatt 1250m-nyi szintet kell megtenni. A nehézséget nem azért határozták meg *****-ban, mert a mászás annyira technikás lenne, mert inkább erőnlétet igényel, hanem azért, mert a régi katonai út egy szakadék szélén vezet és bár két bringás is elférne egymás mellett vész esetén, mégis nagyon erős pszichikai nyomást gyakorol a mélység a túrázóra. Nagyobb csapat esetén érdemes figyelni arra, hogy a laza kövek egy farolás alkalmával könnyen megindulhatnak, és az egy kanyarral lejjebb tekerőkre potyoghatnak! Utunkat az 1057m magasan fekvő Gossensass, vagy olasz nevén Colle Isarco faluból kezdjük, mely híres a magashegyi mikroklímájáról, bár alig fekszik feljebb, mint a Kékes csúcsa. A mászás legnagyobb nehézsége a monotonitás, mert nem túl meredeken, de rengeteg kanyarral kúszik egyre följebb az út és olybá tűnik, mintha sosem érnénk fel a csúcsra. A szél általában észak felől fúj, így az utunk egyharmadát szembeszélben kell megtenni, ha nincs szerencsénk. Ugyanez a szél hozza a változékony időt is, ezért meleg cucc mindig legyen a hátizsákban. Szerencsére az út még egész napos esők után is kiváló marad. A csúcsra érve az igazi felüdülés a csönd. Nincs menedékház, a turista is ritka. Csak a szél zúgása és a madarak szárnysuhogása hallatszik. Jó időben akár egy-két órát is elbambul az ember a csúcson. Kell is a relaxált állapot, mert az 1937-ben épített, és 900m szintet magába foglaló katonai út lefelé igénybe vesz mindenkit. Itt a legnagyobb szájú freeriderből is lassan ereszkedő túrázó válik néhány kanyar után. De a látvány kárpótol az elmaradt száguldásért! Ezek után a Val Di Fleres völgy ösvényein Gossensass felé gurulni már gyerekjáték lesz.
Info: www.mtb-tracks.com

5.-Theodulpass:

A kérdések hágója volt ez már régóta. Sokáig bringázhatatlannak tartották. Hogy miért? Egyrészt a csúcs 3300m magasan fekszik, ezért nyáron is jelentős mennyiségű hó található a gleccseren. Ez a tárcsafékek előtti időben életveszélyessé tette volna a lejtmenetet. A másik bökkenő, hogy aki nem kétnaposra tervezi az utat, annak 64km-en 4800m szintet is le kell nyomnia. Ez a feladat keltette fel Thomas Frischnecht montis ikonnak és Marcus Stöckli maraton és extrémtáv versenyzőnek az érdeklődését. Természetesen nekik sikerült az utat abszolválni méghozzá az Észak-Déli irányban. Freeriderek ugyan jártak már fordított útvonalon rajta úgy, hogy fent a Bontadini felvonó állomás „hüttéjében” aludtak és másnap zúztak le az északi oldal technikás ösvényein. Persze a vérbeli cc-seknek a kihívás az volt, hogy a „tekerhetetlent” tekerjék meg végre. Mondjuk nekik sem ment egy szuszra, de akkor is le a kalappal előttük. Persze az enduro gépekkel a Theodul gleccseren könnyebb volt közlekedni, de azért vicces manőverek sűrűn előfordultak. Aki tehát jó kondiban van, először próbálja meg a „klasszikus” útvonalat bejárni, és mikor már tisztában vagy a technikás rész nehézségével, akkor vágj neki fordított irányba. És ne felejtsd el magadat beírni a nagy könyvbe, hogy teljesítetted az utat. Bringával! Ja, bónusznak a nehézségekért a Matterhorn és a Breithorn tövében tekerhetsz, aminél talán már csak Zermatt városa varázslatosabb.
Info: www.stefan-burkhardt.net

6-Passo Zebrú: Alta Rezia tartomány-(Svájc)

A downhillesek és freeriderek Mekkája. Ezt a címet azért érdemelte ki, mert a környező hegyekben 20 000m szintkülönbséget rejtő downhill szakasz van. Nem, nem írtam el, 20km-nyi lejtő várja itt a bringásokat! Bőven van felvonó is, de az igazán kemények feltekernek a csúcsra, hogy aztán a jól megérdemelt száguldást kiélvezzék. Már, ha bírják izommal. Ezt az utat is lehet két etapra bontani. Az első nap Valfurvából indulva kell feljutni a 2200m magasan fekvő Rifugio Pizzini-hez, majd jól kipihenve a napot frissen és üdén egy jó kis croissant-os reggeli után nekivágni a Passo Zebrú 3028m-es magasságának, mely felett a 3851m magas Königspitze trónol a maga fenséges nagyságával. Innen pedig két kilométernyi szintkülönbséggel kell megküzdeni, de már lefelé! Ebben a magasságban komolyan kell venni az időjárást. A hágóra csak akkor érdemes felmenni, ha tartósan magas a légnyomás, mert egy front komoly viharokkal, és akár méteres friss hóval is járhat, a hegyi mentés meg nem olcsó, és nagy eséllyel a bringa is fent marad! Szép időben is legalább 3 liternyi folyadékkal vágj neki az útnak, mert a kopár napsütötte sziklás katlanok, és hegytetők egykettőre kiszívják a laposon felnőtt magyar erejét. A legbiztosabban hó mentes időszak július végétől szeptember elejéig tart.
Info: www.mtb.stelvio.net

7-Portes Du Soleil:
Valahogy minden jól kiépített dh-s terepet a svájciak birtokolnak. Valószínűleg ők már felismerték, hogy nem csak télen lehet csillagászati összegeket elkérni a szállásért, és a felvonó bérletért, hanem nyáron is. Ehhez persze nem csak az árakat igazították, hanem a pályák minőségét, a north shore építmények mennyiségét és a liftek bringázhatóvá tételét is. Külön kiemelendő a Passportes VTT nevű kör, mely direkt a kemény szakágak művelőinek készült, de mivel az ösvények szabadon választhatóak, ezért már egy kisebb össztelóssal is élvezhető. Ez egy 75km-es kör, melyhez 12 sílift csatlakozik, így összesen 6500m-nyi lejtőzést lehet begyűjteni. Ehhez 20 kört kellene menni a János hegyen, és persze közel sem ilyen környezetben, és nehézségű terepen. A terep mindössze 500m szintemelkedést tartalmaz, melyen még a legnehezebb DH gépet is fel lehet tologatni. A 75km alatt számtalan büfé és frissítőhely található, így egy egész napos élményben lehet része annak, aki befizeti a felvonókra jogosító bérlet árát. Minden évben rendeznek ezen az útvonalon DH maratont is, melyet idén június végén bonyolítottak le, közösen a Morzine Bike Show-val. El lehet képzelni azt a porfelhőt, ami 3500 bringás után kavargott a svájci Alpok legszebb ösvényein…
Info: www.passportesdusoleil.com

Írta: Thommey
Fotó: Thommey, web

bringa.hu (ha képekre kattintasz, nagyobb méretben nézhetőek)